Hegymászó tanulmányaim második lépcsőfokaként részt vettem egyesületem, a Krea-Túra által szervezett téli magashegyi tanfolyamon. Nagyon jó volt! Már maga helyszín is lélegzetelállító: a Stubai Alpok az Ötz völgyében, Tirolban. A hajnali negyed ötös indulást és a 800 km-es autózást követően délután 1 óra körül érkeztünk Griesbe. Itt gyorsan magunkra kaptuk a téli ruházatunkat, felcsatoltuk a bitang nehéz zsákjainkat, és megkezdtük a 4 km-s vánszorgásunkat fel az Amberger Hüttébe.

Úton az Amberger házba

A fölfelé úton folyamatosan figyelnünk kellett a jeges ösvényen lefelé száguldozó síelőkre és szánkózókra, hogy még időben el tudjunk ugrani előlük, elkerülendő egy-egy végzetes ütközést. De legalább már a szemünk előtt lebegett, hogy a visszafelé út korántsem lesz ilyen gyötrelmes, és ez extra erőt adott mindannyiunknak. (Természetesen akkor még nem tudhattuk, hogy a mi visszautunk kissé másmilyen lesz majd.)

Mondanom sem kell, hogy nem fáztunk, amikor végre megérkeztünk a házba, ahol nagyon kedves fogadtatásban volt részünk. Isteni vacsorával vártak minket, de a kaja előtt még mindenképpen meg kellett kóstolnunk a Zirbenschnaps-ot (egy fenyőből készült pálinkaféleség, csak ajánlani tudom!), ami igen kellemes relaxációt szolgáltatott e hosszú nap megpróbáltatásai után. Az első vacsoránk alatt/után már sejthettük, hogy ez a hét nem a fogyókúra jegyében fog eltelni (még az előttünk álló kalóriazabáló gyakorlatok ellenére sem!). Minden vacsora 3 fogásból és salátabárból állt. Szerintem a képek többet mondanak minden szónál:a menüből természetesen nem hiányozhatott a Bécsi szelet, és ugyanez érvényes az almás rétesre is...

Sajnálatos módon a világ legfinomabb császármorzsáját nem sikerült megörökíteni, mert mire előkaptam volna a fényképezőgépemet, már egy (császár)morzsa nem sok, annyi sem maradt belőle!

És ez így ment hat estén keresztül, a végére már alapos gyanúnk támadt, hogy a DAV összeesküvést szervezett a magyar mászók ellen, és az emésztőrendszerünk elleni totális hadviseléssel kíván eltenni bennünket láb alól. Szerencsére a remek sör és még egy kis Zirbenschnaps segítettek visszaverni ezt a nehéztüzérségi támadást.

Persze azért szükségünk volt a bevitt kalóriamennyiségre, ez már rögtön az első napon kiderült. Minden nap első utunk főhadiszállásunkra, a ház előtti hatalmas, meseszép völgybe, a Sulztalba vezetett, amelyet teljesen körülölelnek a 3000 fölötti hegycsúcsok. Pazar látvány, és az sem mellékes, hogy a hely így teljesen szélvédett, ami nem mindegy hőérzet szempontjából, amikor már amúgy is mínusz 15 fok körül jár a hőmérő higanyszála. A hely ideális túrasí terep, rengeteg út vezet 3000 – 3400 m körüli magasságokba.

Az első napon a lavinamentést gyakoroltuk: meg kellett találnunk és ki kellett ásnunk az elrejtett lavinajeladókat a lehető legrövidebb időn belül. Pieps Freeride készülékeket használtunk, amely kiválóan működött, főleg, amikor az iProbe szondával kiegészítve kerestünk, ezzel drámaian le lehetett rövidíteni a keresési időt. Persze a gyakorlat előtt egy csomót tanultunk a különböző lavinafajtákról, azok kialakulásáról, megtudtuk, hogy a lavinabalesetek 90%-áért maga az ember a felelős, megtanultuk a lavina veszélyességi fokozatok jelentését, hogy hogyan mozogjunk együtt havas terepen, hóprofil elemzést végeztünk, és még sorolhatnám. Azt is megtapasztalhattuk, hogy milyen érzés a lavina által eltemetve várni a sorsunkra és hogyan lélegezzünk a hó alatt:

Minek az ellenség, ha a barátaid a közeledben vannak?! (kép: Farkas Gyuszi)

A tanfolyamon többek között elsajátíthattuk, hogy:

Hogyan építsünk különféle hó- és jégstandokat.

Hogyan keressük meg a társunkat, ha elvitte a lavina.

Hogyan kell pöpec többszobás hóbarlangot ásni.

Hogyan tartsuk meg és húzzuk ki a gleccserhasadékba pottyant társunkat:

Hogyan haladjunk együtt csapatként a derékig érő hóban, hogyan fogjuk meg a kicsúszást kézzel és jégcsákánnyal, és még sok minden mást:

És a győztes mind közül: a jégmászás

Azt hiszem megtaláltam az új kedvenc sportomat!!! Sajnos tényleg épp hogy csak belekóstolhattunk, olyan érzés volt számomra, mintha egy heti éhezés után elhúzták volna a kedvenc ételemet az orrom előtt, és épp csak egy falatot ehettem volna belőle. (Más hasonlattal is elírtam ugyanezt, de az nem a nyilvánosság elé való. :-) ) Szegény jégszerszám-kutyuskáim azóta is folyamatosan nyüsszögnek és vonyítanak, mert nem viszem őket sétálni! Újra kemény jégbe szeretnék vájni éles fogaikat!!! Több jeget, meredekebb jeget akar feneketlen bendőjük.

Az egy hét szuperszonikus sebességgel repült tova, és szinte észre sem vettük, máris a lefelé vezető úton találtuk magunkat. Ezúttal a frissen esett vagy 30 ventis hóban a vad csúszkálás nemigen ment, inkább csak vonszoltuk magunk után a szánkókat a nehéz zsákjainkkal. Fájó szívvel vettünk búcsút ettől a csodás téli szentélytől.

Havas búcsú

Jövőre is egészen biztosan ott leszek, annál is inkább, mert a túrasízés örömeibe még csak bele sem kóstoltam!

További fotók »

...és még fotók »