2008. május 10-12.

Dachstein túra

(Boros „negyven év a Kanin bűvöletében” Norbert, Beliczky „mostmán’ sokat írtam” Péter)

Csodálatos „előszezoni” csúcsélmény

A Hoher Dachstein csúcsának mászásának gondolata már lassan több mint egy éve motoszkált az agyunk hátsó részén, de a tavaly májusi indulást a Schrankogel túra miatt elhalasztottuk és a nyári tömegnyomorra való tekintettel (olyankor majdnem olyan a csúcsra való feljutás, mint a 7-es buszra felszállni csúcsidőben a Blahán – lehet, hogy még az Adamek hüttét is maga a BKV üzemelteti) áttoltuk a „talán majd jövőre” kategóriába. Minden esetre az idei három napos pünkösdi hétvége sokat segített az időpont kiválasztásában és mivel ez pont májusra esett nem is sokat tanakodtunk rajta. A májusi időpont kiválasztásának fő oka az volt, hogy a hegy alsó szakaszain ne kelljen sok havat taposni :), fent téli körülmények uralkodjanak a gleccseren, a csúcsra pedig kellemes szikla és firnmászás egyvelegével lehessen feljutni. Ja és csak annyira legyen hideg, amit elviselnek a bakancsba rejtett lábujjak. :)

1. nap. Budapest – Vd. Gosausee (935 m) – Adamek hütte (2200 m)

Szóval, szombat hajnali 6-kor indulás Bp.-ről (minek előbb, hiszen könnyedén pár óra alatt feljutunk az Adamek hüttéig :) sose igyál előre a maci bőrére!), majd a gyors autópályázás után már (délben) ott is voltunk a Vd. Gosausee parkolójában. Már itt egy kicsit rosszat sejtettünk, hiszen a hóhatár nem az ilyenkor megszokott 1600-1900 m-es magasságban látszott, hanem jóval alacsonyabban és ennek a túrára való esetleges kihatását még a Donnerkogel gerincének és csúcsának látványa sem tudta teljesen elfelejteni. Miután megtárgyaltuk, hogy a Donnerra vezető Intersport Klettersteig-ra egyszer szórakozásból felmegyünk, elindultunk az aznapi cél felé, az Adamek hütte téli szállására. Az alsó „bemelegítő” szakasz az Ht.. Gosausee-ig egy nagyon szép völgyben halad (olyan igazi kiránduló paradicsom), de a nehéz zsákok alatt senyvedő hegyi tekergők számára bizony kicsit hosszan kínálja a látnivalókat és a fénykép témákat. A hótól való félelem szellemképe sajnos ezen a szakaszon elég gyorsan materializálódott, mert már itt voltak vastag hóval fedett tisztások (ekkor még nem voltunk 1000 m magasan sem!!!), ahol a tavaszi szellőtől átfűtött „fogalmam sincs milyen” békák nyomdafestéket nem tűrő pozíciókban tevékenykedtek a lábunk előtt. A hátsó Gosausee-t elérve pihegtünk egy fél órát és közben szemlélgettük a tó mögötti falat, ahol a nyári útnak kell felszerpentinezni. Azaz csak kellett volna, mert út az nem volt!!, vagyis biztosan volt, de mélyen a hó alatt, így az eddigi kellemes sétálgatás, kőkemény felmenetté változott. Egy ideig követtük a sítúrázók nyomait (Közben ismételten levontuk a már sok hegyen összeszedett tapasztalatot, hogy ilyenkor az „on-foot” hegymászók vagy a fényképeket nézegetik és mesélnek a haveroknak vagy a tóparton egy sör mellett ücsörögve szigorúan „vizuálisan táplálkoznak” a havas hegyekkel.), de azután „egy fiatal korában meglehetősen izmos lavina” döglött maradványain való vergődést lezárva testületileg betraverzáltunk „a málnásba”. A „málnás” persze elsőre egy enyhén letarolt meredek erdőnek látszott (vagyis a helyének), de aztán rövidesen kiderült, hogy az osztrák hegyivadász alakulatok is ott folytatják a „csak egy maradhat” fedőnevű titkos kiképzési műveletüket. Mindenesetre a kezdeti lelkesedés miatt (még) boldogan törtettem előre bízva abban, hogy egyszer minden rossz véget ér. Véget is ért, de addig átmásztunk két embermagas törpefenyőn, kitörtünk pár ágat és kb. olyan állapotban és kinézetben értünk ki az 1400 m magasan rövid időre megjelenő ösvényre, mint komolyabb medvetámadáson átesett kanadai favágók. Az ösvény okozta kánaáni állapotok sajnos rövid ideig tartottak és jöttek a nagyon kellemetlen és alattomos beszakadásokkal fűszerezett meredek hólejtők. Ez kb. úgy festett, hogy a legváratlanabb pillanatban az ember egyik lába eltűnt derékig a hóba miközben a másik térdből majdnem kitört. Ezután rövid fohász az égiek felé, amiben a pillanatnyi állapotokat ecseteltük alternatív irodalmi stílusban, majd kiszabadítva a lábunkat általában megállapítottuk, hogy bizony a lyuk tovább is tartott volna és örülhetünk, hogy csak a felső részét tapogattuk le. Közben a Nap jótékonyan perzselte a fedetlen testrészeinket (sohase felejtsd otthon a naptejet!!! :) ) és lassan kezdett purgatóriumi érzés a hatalmába keríteni. Kb. öt órás küzdelem után megláttuk az Adamek hütte épületét, de még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy az utolsó egy kilométer megtételéhez egy órára lesz szükségünk. Szóval mire „befutottam” a hütte tornácára a Nap már eléggé az utolsókat rúgta és már igazán az sem tudott letörni, hogy a bivak kevés helyének mindegyikére van már jelentkező, így ágyban biztosan nem tudunk aludni. Aztán sikerült elfoglalnunk a bejárati ajtó előtti teret, ami meglepően kényelmes is lehetett volna, csak a Norbin gyalogoltak át este és reggel pár alkalommal. A kényelemhez persze hozzátartozik, hogy kedves cseh fiatalok kölcsönöztek nekem egy derékaljat, mert nem készültem arra, hogy kövön fogok aludni (szóval, hálám örökké üldözni fogja kimondhatatlan nevű kollégámat). Gyors átöltözés, ágyazás, evés után próbáltuk alvással jutalmazni megtört testünket és rettegve gondoltunk a másnapi gleccseres hótaposásra (cseh barátaink arról informáltak, hogy a Mitterspitz környékén nagyon rossz a hóminőség és 4 órát tartott nekik az út a gleccser végéig).

2. nap. Adamek hütte (2200 m) – Hoher Dachstein (2995 m) – Adamek hütte (2200 m)

Korai kelés után még a „Déli Krónika” szignáljának felhangzása előtt sikerült elindulnunk a Hoher Dachstein csúcsa felé. :) A tény az, hogy elpakolásztuk magunkat, ezért nyolc előtt pár perccel indultuk, ami korántsem ideális időpont a csúcstámadásra. Kompenzálásként elhatároztuk, hogy ami a csövön kifér stílusban megyünk a gleccser végéig, ahol nyugati gerinc állapota eldönti a további sorsunkat. Szerencsénkre a hó kőkeményre fagyott az éjszaka folyamán, így nagyon jó firnen, szép napos időben tudtunk haladni. Nyoma sem volt az elmúlt napi szenvedésnek, (igazán élvezetes mászásban volt részünk) a táj pedig gyönyörű volt (a vastag hóval fedett gleccser és a talányos hófodrokkal és hópárkányokkal borított csúcsok látványa, rövid megállásokra kényszerített minket). A gerincet elérve (OB. Windlucke kb. 2750 m) egy kicsit pihentünk, mert láttuk, hogy tényleg sikerült „borzalmas” tempóban feljutnunk (550 m szint kb. ? 1 óra alatt :) ). A gerincen uralkodó viszonyok nagyon kedvezőek voltak és ahogy közelebb értünk egyre barátságosabb is volt a távolról még brutálisnak kinéző útvonal. Keményre fagyott firn és jól kitaposott havas szakaszok vártak minket, ráadásul jó pár helyen kilógott a drót, ahol biztosítani is tudtuk egymást. Így a meredek traverzek és felszökések csak élményt jelentettek és nem a halálfélelemmel küszködve hatoltunk egyre feljebb és feljebb. A csúcsot elérve (a háztól 3 óra 10 perc alatt sikerült) örömködés, pihenés, fényképezés vette kezdetét, amit csak az tudott befolyásolni, hogy egy felhő alattomosan ránk telepedett, a kilátást teljesen megszüntetve. Csúcskönyv, csoki, csóka (ebben a sorrendben) és már jöttünk is le, mert tudtuk, hogy a visszaúton a gleccser hótakarója már nem lesz ilyen kegyes hozzánk. Sajnos ez be is igazolódott és az alsóbb szakaszokon nagyon süppedőssé vált a terep, ami rendesen megkínozta Norbi amúgy is elgyötört térdeit. Ekkor véglegesítettük, hogy még egy éjszakát a házban töltünk és pihenten, az újra megfagyott felszínen csak másnap reggel ereszkedünk le. Ez teljesen feldobott minket és egész délután a teraszon napoztunk és teáztunk egy német sítúrázó társaságában (egy sör is jól esett volna, de ha azt felhoztuk volna, akkor az első nap elhalálozunk. :) ). Este még érkezett egy 7 fős osztrák banda (mint a gonoszok, de az ágyunkat nem vették el :) ), akik elég sokára gondolták úgy, hogy már alvásra készek, de ez a tény sem zavart minket túlságosan.

3. nap Adamek hütte (2200 m) – Vd. Gosausee (935 m) – Budapest

A harmadik nap reggel még megnéztük a hét fős osztrák különítmény viccesre sikeredett elindulását. Végre bizonyságot nyertünk arról, hogy tőlünk nyugatra sem az anyatejjel szívják magukba az emberek a hegymászás tudományát. Már azon kezdtünk tanakodni, hogy cirkuszból érkezett kötéltáncosok lehetnek, mert szinte az arcukon lehetett látni a kétségbeesést, amikor véletlen nem a kötélre léptek. :)
Pakolás és lassan búcsút intettünk a Dachstein felsőbb régiójától. Szerencsére a vártnak megfelelően átfagyott a hó, így gyorsan ereszkedtünk a hágóvasaink segítségével. A szenvedés az alsóbb szakaszokon várt ránk, de jóval kisebb mértékben, mint a felmenet alkalmával. Kb. 1600-on lekerültek a hágóvasak és csak a túrabotok segítségével ereszkedtünk az elég vegyesen felolvadt és fagyott havon. Elhatároztuk, hogy ha nem szükséges, akkor a „málnást” inkább elkerüljük, ezért egy problémásabb patakátkelést végrehajtva a „málnás” melletti erdőbe vetettük bele magunkat, amiről csak később derült ki, hogy megtaláltuk a „parlagon hagyott hegyi málnást”. Hiába, járt utat járatlanra………. :). Miután lekommandóztuk a tópartra már csak egy kellemes séta volt hátra a parkolóig, aminek valahogy nagyon nehezen értünk a végére. A parkoló felé közeledve egyre civilizáltabb emberek jöttek velünk szembe (ezt a finom illatukról és a köszönés elmaradásából jól nyomon tudtuk követni), akik sokszor furcsa tekintettel méricskéltek minket. Nem is értem, miért. :) A kocsit meglelve egy órát pihentünk, majd könnyes szemmel elköszöntünk a Dachstein erdő csodavilágától.

(Peti)